Amikor az élet válságaival szembesülünk, egy mélyebb tanítás jelenik meg:
a Sat karma gyakorlása, az ahimsza a nem-ártás elve, és az elfogadás mindazokkal szemben, akik ártanak nekünk.

Az élet nemcsak a külső harcokról szól, hanem arról is, hogy belső világunkban hogyan kezeljük azokat az embereket és helyzeteket, akik vagy amelyek bántanak minket. 
A spirituális út tanítása, hogy a fájdalom és csalódás nem indok arra, hogy visszavágjunk, és visszafordítsuk a sérelmet.

A Sat karma egyik alapelve a tiszta cselekvés, amely túlmutat a hétköznapi haszonelvűségen.
Ezen az úton járva ráébredünk arra, hogy bármilyen károkat is szenvedünk, az ahimsza, azaz a nem-ártás továbbra is alapvető irányelv marad. 
Nem azért, mert figyelmen kívül hagyjuk a sérüléseket, hanem azért, mert egy magasabb szinten látjuk a világot. 
Amikor valaki árt nekünk, amikor csalással és hazugságokkal sújtanak, az első ösztönünk a visszavágás lehetne. 
Mégis, a Sat karma arra tanít, hogy a mi reakciónk ne az érzelmek ösztönös kitörése legyen, hanem egy tudatos válasz. 

Az életünk során újra és újra megéljük azt a pillanatot, amikor valami fontosat elveszítünk, amit gondosan ápoltunk, amit felépítettünk. 
Ezek a mélypontok arra kényszerítenek minket, hogy szembenézzünk a saját fájdalmunkkal és azzal, ahogyan a világ reagál ránk.
Azonban az igazi spirituális gyakorlat akkor válik erőssé, amikor a káosz közepette is képesek vagyunk belső egyensúlyt találni. 
Nem a harc elkerüléséről van szó, hanem a belső harc átalakításáról. 
Egy olyan perspektívaváltásról, ahol már nem a külső világ határoz meg minket, hanem az a belső béke, amelyet magunkban hordozunk. 
Ha valaki árt nekünk, és mi viszonozzuk a támadást, akkor belekeveredünk a végtelen körforgásba, ahol a sérelem újabb sérelmet szül.
Ez az a pillanat, amikor meg kell húznunk a határokat, és emlékeznünk kell arra, hogy a Sat karma és az ahimsza nem passzivitást jelent.
Van jogunk megvédeni magunkat, de nem kell továbbvinnünk a fájdalmat. 
Nem kell, hogy az ártalom meghatározza, hogyan éljük az életünket. 
Inkább tekintsünk felülről a helyzetre, és próbáljuk megérteni, hogy az emberek, akik ártanak, maguk is szenvednek.

A spirituális úton járva nem kerülhetjük el a világ bántásait, de nem is szükséges, hogy részei legyünk ezeknek a konfliktusoknak. 
A belső erő abból fakad, hogy elengedjük azokat a kötelékeket, amelyek visszahúznak minket. 
Ha valaki méltatlanul vagy tisztességtelenül bánik velünk, a legnagyobb győzelem az, ha nem engedjük, hogy az ő tetteik meghatározzanak minket. 
Az ahimsza gyakorlása, a nem-ártás, azt is jelenti, hogy elkerüljük, hogy a saját lelkünket mérgezzük meg a haraggal.
Az elfogadás nem a tehetetlenség jele. Inkább a belső tudatosság és a béke ereje, amely lehetővé teszi, hogy felülemelkedjünk a világ káoszán. 
A Sat karma arra hív, hogy minden tettünket a tisztaság és a harmónia irányítsa. 

Az, hogy valaki ártott nekünk, nem jogosít fel minket arra, hogy ugyanígy válaszoljunk. Ehelyett emlékeztet arra, hogy van egy magasabb út, amelyet követhetünk.
Ez a belső út nem arról szól, hogy elkerüljük a fájdalmat, hanem arról, hogy megtanuljuk, hogyan dolgozzuk fel azt. 
Aki a spirituális úton jár, annak nem az a dolga, hogy minden konfliktusból győztesként kerüljön ki, hanem az, hogy belső békét találjon a vihar közepette is. 
És amikor ezt megértjük, akkor elérjük azt a pontot, ahol a külső világ már nem tudja megingatni a belső nyugalmunkat.

Minden olyan gondolat, ami az emberi kapcsolatok kizárására, megszűnésre utal, mint
„ A soha többet nem akarlak látni… azt gondoltad, hogy ebben az életben szeretnék még veled találkozni?”

De ilyen egy eszme kizárása is, vagy egy élethelyzet megszűntetése.

Mélyen tükrözi annak az embernek a belső küzdelmét, haragot érez vagy elutasítást hordoz magában, és egy sokkal mélyebb bizonytalanságot. 
A belső világ stabilitásához hozzájárul, az, hogy képesek vagyunk elhinni, hogy érdemesek vagyunk a másik figyelmére, szeretetére, kapcsolódására. 
A bizonytalanság meg szólal, amikor valaki úgy dönt, hogy kizár másokat az életéből.
A spirituális út egyik nagy tanítása, hogy felismerjük, amikor valaki nem tud megbirkózni önmagával, és ezt másokra vetíti ki. 
Az ilyen mondatok sosem rólad szólnak, hanem arról, hogy ő hogyan éli meg létezését. 
Mindenki más formában találkozik azzal a fájdalommal, amit a belső bizonytalanság szül. 
Az elutasítástól való félelem, fájdalmat okot. Az én válaszom erre nem a harag, nem a sértődöttség, hanem a megértés – még ha nem is egyetértés. 
Mert tudom, hogy az ő fájdalmára nem válaszolhatok saját haragommal.
Természetesen, vannak olyan emberek, akik elérnek egy pontot, ahol már nem részei az utunknak. 
Mégis, ez a gondolat nem uralhatja az elmét, hiszen a buddhizmus egyik alapelve, hogy ne hagyjuk, hogy a harag és az elutasítás átvegye az irányítást a szívünk felett. 
Nem azért kell ki zárni valakit az életedből, mert haragot érzel iránta, hanem mert a tanítás, amely szerint élsz, arra ösztönöz, hogy tisztán és szeretettel nézz rá – még akkor is, ha fizikailag már nem akarsz kapcsolatot tartani vele.

Nem minden szól rólunk, nem minden az én fontosságáról vagy érdeméről szól. 
Amikor ezt felismerjük, megértjük, hogy nem szükséges visszavágni vagy igazolni önmagunkat.
Az a csend, amely belül megmarad, az a fajta béke, amit a buddhizmus tanít, az, amely nem ad táptalajt a haragnak és a bosszúnak.
Az emberi lények közötti kapcsolódások sokszor tele vannak sérülésekkel, félreértésekkel és kimondatlan fájdalmakkal.
Mégis, a spiritualitásunk abban mutatkozik meg, hogyan reagálunk ezekre a helyzetekre. Az én válaszom ebben az esetben az, hogy nem haragszom, nem vádolok.
Nem engedem, hogy az ő fájdalma átvegye az uralmat az én érzelmeim felett, és nem hagyom, hogy a világ harca megzavarja az én belső békémet. 

Ezzel emelkedhetünk felül, ezzel tudjuk megőrizni a belső egyensúlyunkat még a legnagyobb kihívások közepette is.

Megnyugtat a gondolat, hogy tudom az ego határain való felülemelkedés, a kapcsolódás a világmindenséggel, és annak felismerése, hogy az univerzum sokkal nagyobb nálunk segít bennünket felülemelkedni. 

Mindig emlékeztet arra, hogy az emberi kapcsolatokban, konfliktusokban és fájdalmakban is van valami nagyobb összefüggés, ami túlmutat rajtunk, és azzal, hogy kilépünk a saját ego központú világunkból, részesévé válunk valami sokkal mélyebb és jelentősebb dolognak.

Légy részese az mindenségnek, és ne gondold azt, hogy a mindenség te magad vagy.