Nem lehet könnyű az út, mert akkor nem értelmezhetnénk azokat a szabályokat és elveket,
amelyek alkotó erőként hatnak a folyamatra, amelynek részesei vagyunk.

Ha részesei vagyunk ennek a folyamatnak, és napjainkat elfogadással, tanulással, önvizsgálattal és gyakorlással töltjük,
akkor ez a folyamat egyre könnyebbé válik bennünk.

Mi is ez a folyamat?
A folyamat, amelyről beszélek, a spirituális fejlődés és önismeret útja, amely a jóga, buddhizmus és hinduizmus tanításaiban központi szerepet játszik.
Ez az út az ember belső fejlődését, megvilágosodását és végső soron a teljes béke és harmónia elérését célozza meg.
Keressük az egyensúlyt, az összefüggéseket, szeretnénk rálátni a miértekre.
Kérdéseket teszünk fel, és ha nem találjuk a választ, összeomlunk. Keressük a hibát önmagunkban, a folyamatokban, az áramlásban, a külvilág egyszerű folyásában.

Az általam említett folyamat a belső fejlődés útja, amely a tanulás, önvizsgálat, gyakorlás és elfogadás révén történik.
Ez az út idővel könnyebbé válik, ahogy az ember egyre jobban megérti és alkalmazza a tanításokat. A jóga, buddhizmus és hinduizmus mind olyan eszközöket kínálnak, amelyek segítenek ebben a folyamatban, és végső soron a belső béke és megvilágosodás eléréséhez vezetnek.

A mindennapi élet kihívásaival folyton szembesülni kell.
Buddha tanítása valóban középpontba helyezi a szenvedést és annak kezelését.
A buddhista tanítások szerint a szenvedés (dukkha) az élet minden létező szempontjában jelen van, és az emberi létezés alapvető jellemzője.
Buddha szerint a szenvedés eredete a vágyakozásban és a ragaszkodásban rejlik, ami azt eredményezi, hogy az emberek ragaszkodnak olyan dolgokhoz, amelyek változóak és átmenetiek.
Ami igazán érdekes, hogy az emberek a legjobban a változásoktól félnek, kivétel nélkül.
A múlt olyan mértékben hat ránk a jelenben, hogy az elfogadás szenvedést okoz és vágyat kelt.

A buddhizmus szerint a szenvedést nem lehet teljesen elkerülni, de lehet rajta enyhíteni és megszüntetni a megfelelő megértés és gyakorlás révén.

Személyes tapasztalatként szolgál, hogy a húszas éveim elején és közepén, amíg nem találkoztam a jógával, milyen szélsőségekbe tudtam bocsátkozni
mind a magánéleti válságokat, mind a szakmai életem kezelését illetően.

Ismerős az, amikor a munka miatt elmondod, hogy mennyire nem szereted a mókuskereket, amelyben a mindennapi életed éled,
de mégsem teszel ellene semmit?

Bejársz dolgozni olyan helyre, ahol nem érzed magad sem sikeresnek, sem elégedettnek, mégsem teszel semmit azért, hogy ez megváltozzon.
Kell valami drasztikus, hogy változzon.
És ha szerencsés vagy, felébredsz, hogy neked így nem jó.
Kevésbé szerencsés, ha valaminek történnie kell, hogy felébredj, valami drasztikusnak.
De ismerjük a történetet, amikor beleragad egy ember egy egész életbe boldogtalanul, elégedetlenül, még mindig nem értve, hogy bíznia kellene a folyamatban, amelyben a saját alkotóerővel lehet teremteni.

Nekem hosszú út kellett, hogy rájöjjek, nem tesz boldoggá a materiális világ.
Magányossá tesz, ha csak olyan munkát végzek, amelyben egy olyan rendszert szolgálok, amelynek sosem szeretnék a részese lenni.
Évek munkája, terápiája, gyakorlása és egy hosszú folyamaton mentem keresztül, mire meghoztam azt a döntést,
hogy mindent elengedek, amitől nem leszek boldog.
Párkapcsolati dilemmák, felszínes emberi kapcsolatok, ahol folyton azt érzem, én valaki más vagyok, és ti nem ismertek engem igazán, de nem is akarom, hogy megismerjetek, és persze a klasszikus 10-18:00 közötti munkaidő és a meg nem halált túlórás irodai munkát.

Ma már a nehézségek közepette nem mélyülök el, hanem megpróbálom leszűrni a tanulságot annak segítségével, aminek hálás lehetek.
Ha aznap csak egy mosoly jut kutyasétáltatás közben az utcán, egy idegentől, akkor azt teszem el útravalónak.

Egy hosszú és fárasztó hét után, számomra elképzelhetetlen, hogy úgy vezessem le a stresszt, hogy alkoholt igyak.
Arra törekszem, hogy a stressz ne uralkodjon el rajtam a hét végén, ezért mindennap gyakorlok.
Sírni kell! Az jó, tisztít.
De van időkorlát számomra már hozzá.
Bár már elég ritkák azok az érzelmi kilengések, melyek könnyek formájában jönnének elő.
Ilyenkor elkezdem figyelni a légzésemet. Pránajámázok és fókuszált figyelemmel keresem meg önmagamban a valódi kiváltó okot.
A kétségbeesést pedig meditációval és imádsággal kezelem.
Hiszek önmagamban és abban, hogy minden megtalálható bennem és az általam ápolt világban, környezetben, melyben nincs olyan helyzet, amelyet én ne tudnék megoldani.
És a legfontosabb, segítséget kérek, ha úgy érzem, nem megy.

És ha most, miközben olvasod, azt gondolod, nekem könnyű.
Akkor tudd, nem az.
De bízom benne, hogy nekem ma már könnyebb.
Mert részese vagyok és akarok lenni annak a folyamatnak, melyben a saját alkotóerőmmel teremtem meg önmagam számára és a világ számára azt a közeget, ahol legközelebb vagyok önmagamhoz.

A folyamat, amelyet leírok, valóban magában foglalja az érzelmek teljes spektrumát.
A spirituális fejlődés és önismeret útja nem mentes az intenzív érzelmi tapasztalatoktól;
éppen ellenkezőleg, ezek az érzelmek szerves részét képezik az utazásnak.
Az érzelmi mélységek és magasságok mind hozzájárulnak a belső növekedéshez és az önismerethez.

Sírj: Az önvizsgálat és a múlt traumáinak feldolgozása gyakran felszínre hozhatja a fájdalmat és a szomorúságot. A sírás a gyógyulás és a lelki megtisztulás jele.

Nevess: A boldogság és az öröm pillanatai megerősítik a folyamatban való hitet és motiválnak a folytatásra. A nevetés a könnyedség és az élet élvezetének megnyilvánulása.

Légy dühös: A frusztráció és a harag természetes része az önfelfedezésnek, különösen amikor szembesülünk saját korlátainkkal és hibáinkkal. A düh konstruktív módon történő kezelése fontos része a fejlődésnek.

Légy szerelmes: A szeretet és a szerelem érzései mély kapcsolatokat építenek ki önmagunkkal és másokkal szemben is. Ezek az érzések megnyitják a szívünket és mélyítik az empátiánkat.

Csalódj: A csalódás és a kudarcok elkerülhetetlenek az úton. Ezek az élmények fontos tanulságokat rejtenek és segítenek abban, hogy erősebbé váljunk.

Ez az érzelmi hullámvasút mind hozzájárul ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk önmagunkról és az életről.
Az érzelmek megélésének és elfogadásának képessége elengedhetetlen a spirituális növekedéshez és az önismerethez.
Ahogy haladunk ezen az úton, megtanuljuk, hogy minden érzelem értékes tanító, amely segít jobban megérteni önmagunkat és a világot.

A fejlődés és önismeret útja mindenki számára egyedi és személyes.
Senkinek sem könnyű, és soha nem vagy egyedül ebben a folyamatban. De ha nyitott szemmel és tiszta szívvel jársz, észreveszed, kik azok, akik valójában tudnak segíteni, amikor kétségek között ingázol.
Kérj segítséget, és vedd észre, hogy mindig van, aki meghallgat.
Az érzelmek teljes spektrumának megélése és elfogadása nélkülözhetetlen része ennek az utazásnak.
Az, hogy elfogadjuk a szenvedést, a boldogságot, a dühöt és a szeretetet, mind hozzájárul ahhoz, hogy teljesebbé váljunk.
Minden egyes tapasztalat és érzelem, amit megélünk, gazdagítja az önismeretünket és közelebb visz minket a belső békéhez és harmóniához.
Az út nem mindig könnyű, de megéri hinni a saját alkotóerőnkben, mert végső soron mi magunk alakítjuk a valóságunkat, és teremthetjük meg azt a világot, amelyben a leginkább önmagunk lehetünk.

Ez a folyamat a változás. Változunk, érünk, öregszünk.

Ha elfogadod, békében a folyamattal együtt változol.

Ha küzdesz ellene, a nehéz hétköznapok felgyorsulnak és egyszer csak az érkezés pillanatában nem fogod megtalálni önmagad.