Minden arról szól, hogy hogyan fogadod be és hogyan éled meg ezeket az apró pillanatokat.
Minél közelebb kerülsz magadhoz, annál élesebben tör rád a felismerés:
semmi sem számít, csak a jelen pillanatban való teljes jelenlét.
Csak ekkor tudod igazán megérteni az elfogadást, az együttérzést – azt, ami nem kívülről, hanem belülről születik.

Sokat írok erről, gondolkodom rajta, és tanítom az óráimon is.
Mert ez a mondat – a most ereje – olyan mély, mintha egy pillanatra valóban lehullana minden réteg.
Az összes kívánság, áldás amit valaki egy nidra vagy meditáció során megfogalmaz, ott lebeg a térben.
De valójában csak akkor érzed át igazán, amikor a saját érzésed közepén vagy.
Amikor olyan jelenléttel vagy ott, amit nem lehet mesterkélten előidézni – csak hagyod, hogy megjelenjen.
Ez a pillanat annyira erős, hogy beleolvad a szentségbe.
Nem hiány ez. Hanem jelenlét.
Tényleges valójában az apró pillanatok számítanak.
Mert ezek az élet legőszintébb részecskéi – azok, amiket nem lehet siettetni vagy újrajátszani.
Egy tekintet, egy lélegzet, a lemenő napfény mintázata az arcodon.
Ezek nem akarják elmondani magukról, hogy fontosak.
Egyszerűen csak léteznek.
És bennük vagy a legközelebb az igazsághoz.

A buddhista tanítás is ezt mondja:
a valóság mindig most történik – minden más csak az elme.
Az apró pillanatok,  mint egy könny az arcodon vagy egy üres kéz érzete a sajátodban, nem a múlt részei.

Ez a jelen része. 
De mi az igazság?
Nem egy mondat. Nem egy elmélet.
Nem valaki más véleménye.
Az igazság az, amit akkor érzel, amikor minden lehull rólad.
Amikor nem akarsz lenyűgözni, bizonyítani, megfelelni.
Az igazság nem harsány, inkább csendes, de kérlelhetetlen.
A buddhizmus szerint az igazság nem valami, amit el kell érni.
Az igazság az, ami mindig is ott volt – csak az elme fátylai takarták el.

Mint a víz tükre: ha felkavarod, zavarossá válik.
De ha hagyod leülepedni, egyszer csak meglátod benne önmagad, tisztán.
Az igazság szubjektív és nem kollektív.
Amit én valóságnak érzek, az neked lehet idegen és mégis mindkettő igaz.
Mert a saját szűrőinken keresztül tapasztalunk: vágyakon, félelmeken, múltakon át.
Ezért olyan nehéz néha kapcsolódni.
És mégis, ha valaki nyitott szívvel meghallgat egy másik igazságot, az a pillanat maga a szeretet.

A buddhizmus nem dogma, hanem személyes felismerés.
Amit te tapasztalsz, az a te igazságod, nem amit tanítanak, hanem amit megélsz.

És ebben van valami gyönyörűen szomorú is: senki más nem tudhatja pontosan, amit te.
De ha nyitott szívvel közvetíted, talán egy másik szív egy pillanatra felismeri benne a sajátját. De elég bátornak kell lenned ahhoz is, hogy megállj egy pillanatra és azt mond én meghallgatlak és fontolóra veszem a te igazságod is.  Ez nagyon őszinte felismerés és fájdalmasan ismerős.

Amikor valaki megbánt, az első ösztön sokszor a visszavonulás. 
A csend. Egy láthatatlan fal.

És az érzés: „nem akarok része lenni annak, amit te valóságnak látsz.” Ez lehet önvédelem, és lehet belső tartás is.
De mi marad, ha nem kérdezel?
Ott maradnak a soha le nem folytatott beszélgetések.
A félreértések, amelyek így örökre azok is maradnak.
A lehetőségek, hogy talán, csak talán, közelebb kerülhettünk volna, elúsznak.
A jelen pillanata hordozza ezeket a felismeréseket: nem vagy egyedül ezen a világon.
Mit lehet másképp kezelni? Mit kell megfigyelni?
Talán: a megbocsátás erejét.
Amikor bocsánatot kérünk, valójában azt mondjuk:
„most már más szemmel látok.”
És amikor megbocsátunk, nem azt mondjuk, hogy rendben volt,
hanem azt:
„nem hurcolom tovább.”
Az ilyen mondatok nem múltat változtatnak,  hanem jövőt teremtenek.
Lágyabb, őszintébb, emberibb jövőt.

A Buddha nem azért kér bocsánatot, mert hibázik, ahogy mi.
Hanem mert megértett.
A bocsánatkérés nála nem bűntudat, hanem együttérzés.

A Pavarana nap tanítása:

„Ha láttad, hogy hibáztam, ha hallottad, vagy csak úgy érezted kérlek, szólj. És bocsásd meg.”

Ez nem gyengeség.
Ez bölcsesség.
Buddha nem sértődik meg, mert nem azonosul azzal az énnel, amit mi védelmezni próbálunk.
A megbocsátása nem engedély, nem felmentés 
hanem a szenvedés láncának megszakítása.

“A gyűlöletre nem a gyűlölet a válasz – csak a szeretet oltja el. Ez az örök törvény.”
(Dhammapada)

És mi az igazság?
Egy őszinte ébredés.
Önmagadhoz.
A felismerés: nem kell már elbújni.
A dharma nem kívül van.
A dharma az, amikor meglátod a dolgokat olyannak, amilyenek, nem olyannak, amilyennek szeretnéd vagy féled.
Te most közel vagy az igazsághoz.
Mert kérdezel.
Mert érzed.
Mert már nem menekülsz, hanem nézel.
Ez az igazság első fénye.
És bennem?
Megértés születik.
Buddha nem egy istenség.
Nem valaki, akit kívül kell követni, hanem valaki, aki felébredt.

Te vagy Buddha.
Én vagyok Buddha.
Mi vagyunk a tapasztalás.
Az út.
Az úton lévő.
Mert mindannyian képesek vagyunk felébredni.
Nem kell hozzá semmi külső, csak meglátni, azt aki már most is vagy.
Ez az ébredés nem ünnepélyes.
Néha csak ennyi:
ülsz egy templomban, nézed a lampionokat,
és egyszer csak tudod:
nincs hová menni.
Nincs mit bizonyítani.
Itt vagyok.
És ez nekem az úton elég.

Szeretettel látlak a széken ülve, ahogy a jelen pillanatban időzve, engeded be a fényt és érted meg, hogy te magad vagy az igazság, amely felszabadító és felemelő és egy egy egész életre való szeretetet hordoz magában. 

Hari OM Tat Sat
RENI