A terápiás beszélgetések során gyakran ülnek velem szemben és azt mondják:
“Tudom, hogy nem jól cselekedtem.
Tudom, hogy máshogy kellett volna reagálnom.
Tudom, hogy nem jó döntést hoztam.”

Ma már megfogalmazódott bennem a válasz is, hogy nem tudják, csak értelmeznek valamit abból, amit megértettek önismereti útjuk során.
Miért fogalmaztam meg ezt a választ?
Mert amikor eljönne a tudatosság pillanata, akkor már nem képesek alkalmazni a megértett felismerést, mert az nem vált a tudat részévé. Hiányzik a mély, belső tudatosság.

Ez a fajta tudatosság az, amelyre a jóga, a buddhizmus, a hinduizmus is épít.

Sokan élik meg azt az élethelyzetet, amikor a harmincas éveikben még mindig keresik az igazi, mély emberi kapcsolódást, mégis rendre olyan párkapcsolatokban találják magukat, amelyek nem viszik előre őket – inkább visszahúzó erőként hatnak. Vagy éppen egy régóta megérett kapcsolatban ragadtak benne, amely már nem a közös fejlődésről szól, csupán egymás mellett élésről. A családalapítás iránti vágy idővel egyre hangsúlyosabbá válik, társadalmi elvárások és belső késztetések egyaránt súlyosbítják ezt a szükséget, ugyanakkor valami mégis visszatartja őket a változástól.
Ez a belső konfliktus az élet más területeire is kihat: a mindennapok rutinjában nincs helye az önmegvalósításnak, az inspiráció hiánya és az érdektelenség lesz úrrá a munka világában. A napok egy végeláthatatlan kötelességspirállá válnak, amelyek végén az ember kiüresedve áll, és stressz, levertség költözik a helyére. Ebben az állapotban nincs jelen a tudatosság, sem pedig a valódi megértés, csupán az azonnali enyhülés iránti vágy: gyorsételek és felszínes sorozatok biztosítják az ideig-óráig tartó elégedettséget, hogy aztán minden újra és újra ugyanúgy induljon másnap.
E gyökereket sokszor a gyermekkori szülői mintákban találjuk. Azokban az időkben, amikor az érzelmi szükségletek háttérbe szorultak, mert a hétköznapok küzdelmei kerültek előtérbe, a gyermek fokozatosan megtanulja, hogy ő maga és belső világának igényei nem kapnak figyelmet. Ez a minta felnőttként is visszatér: az érzelmek másodlagossá válnak a gyakorlati teendők, elvárások és napi kötelezettségek árnyékában.

Az út lényege, hogy leépítsük a beidegződött mintáinkat, levetkőzzük az elme rögzült sémait, és megszabaduljunk azoktól az érzelmi kötődésektől, amelyek torzítják a látásunkat.

Amikor fokozatosan elengedjük a ragaszkodásainkat, megszűnik az az állandó, belső zűrzavar, ami elhomályosítja az életünket. Az elme egyre csendesebbé válik, a belső szennyeződések eltűnnek, és a gondolatok is egyre tisztábbá válnak. Ebben az állapotban már nem csupán a cselekedeteink lesznek tudatosak, hanem a teljes létezésünket átjárja egy mélyebb belátás. Ekkor jelenik meg az a tiszta tudatosság, amely már nem csak reakció vagy következmény, hanem a lét alaphangulata lesz.

Ez az az állapot, ahol a belső béke és a megértés természetesen kibontakozik, és minden tett, gondolat és érzés egy összhangban van önmagunkkal és a környezetünkkel.

Az én utamat alapul véve is elgondolkodtam, mennyire mély igazság rejlik ebben.
Sokszor abba a csapdába esünk, hogy az intellektusunk szintjén értjük, hogy mi lenne a helyes vagy helytelen cselekedet, de valódi belső tudatosság nélkül ez a megértés nem képes áthatni a viselkedésünket.
Amikor valaki felismeri, hogy „nem jól cselekedett,” gyakran csak az értelmezési szintre jut el, nem pedig a mélyebb tudatossági szintre, ahol az új felismerés integrálódhatna és formálhatná a jövőbeli reakciókat.
Amit a sémák, mintáink miatt nem vagyunk képesek lebontani.

A belső elégedetlenségből, alulértékelt önképből kétségek születnek az emberben.
Gyakori téma a magány és a vágyott lelki társ hiánya.

A minta a párválasztás során ismétlődő: általában nárcisztikus, bipoláris személyeket helyeznek előtérbe, és hagyják magukat manipulálni hosszú időn keresztül.
Miért?
Mert ez az izgalmas, ez okozza bennünk a szenvedést, a mélységeket és a magaslatokat.
A közötte levő időszakban pedig szüntelenséget. Teljesen ellentmond annak, hogy egy tiszta, egyszerű életet éljenek meg.
Miért?
Mert van egy örök szabály:
Mert “mindig az kell, aki nincsen.”

Az emberek gyakran olyan kapcsolati mintákat követnek, amelyek az önmagukkal kapcsolatos hiedelmekből és elfojtott érzelmi szükségletekből erednek.
Ha valakinek az önképe alulértékelt, és belső bizonytalanságokkal küzd, gyakran olyan társakat vonz be – sokszor öntudatlanul –, akik megerősítik ezeket az érzéseket.
Az ismétlődő választások nem a boldogságról szólnak, hanem egyfajta megszokott szenvedésről, amelyben a lélek talán biztonságot talál, hiszen ismeri a fájdalmat és a csalódás mintázatát.
Az ismert fájdalom kevesebb bizonytalansággal jár, mint az ismeretlen biztonság.
A magány és a fájdalom izgalmassá válik, mert ezek a kapcsolatok heves érzelmi hullámzásokkal járnak – mélységekkel és magaslatokkal. Ezek az érzelmi ingadozások intenzitást adnak az életüknek, és gyakran helyettesítik azt a belső teljességet, amit még nem fedeztek fel magukban.
A másik személytől való függőség, a ragaszkodás és a dráma tulajdonképpen arra hivatott, hogy kitöltse ezt az űrt.

Persze mindig ott a perspektíva, az, aki nem izgalmas, nem okoz mélységeket, magasságokat, hanem egy biztos, támogató, szerető kezet nyújt.
Valójában ő az, aki kiváltaná a lelki társ fogalmat. De ő már ijesztő.
Miért?
Mert nem ismerik ennek az eleményét, milyen az, amikor valaki feltétel nélkül szeret érzelmi manipuláció nélkül.
Összekeverik az emberek a szeretet, a szerelem fogalmat.
Olyan dolgot képzelnek bele, amely feltételekhez köt, és nem tudják, hogy a valódi kapcsolódás ezen a szinten is feltétel nélküli.
Csak és kizárólagosan akkor tud működni.

Az önismeret és a tudatosság nem arról szól, hogy tökéletesek legyünk, vagy hibátlan döntéseket hozzunk, hanem hogy minden pillanatban egyre nagyobb figyelemmel forduljunk saját életünk és választásaink felé. Az élet minden területén – legyen az táplálkozás, munka, kapcsolatok vagy önmagunkhoz való viszonyulás – a tudatosság apró, de következetes lépései vezetik el az embert a valódi teljesség felé.
Amikor a belső világunk kiegyensúlyozottabb, megtanuljuk értékelni a csendet, és képesek vagyunk megélni az egyszerűséget, akkor már nem másoktól várjuk, hogy kitöltsék a hiányainkat. Ez az a belső teljesség, amely lehetővé teszi, hogy az életünket ne a hiányérzetek és ragaszkodások vezéreljék, hanem a tiszta, önazonos jelenlét.

Magányos vagy?
Szeretnéd megtalálni a lelki társad?
Akkor tudatosítsd magadban, hogy sohasem két félből lesz egy egész, hanem két egészből lesz egy tiszta, feltétel nélküli tiszta kapcsolódás, amely teljessé teszi a mindenséget.
Két egész ember kapcsolódása tud igazán tisztaságot teremteni – olyat, amelyben nincs szükség feltételekre, nincs elvárás, csak kölcsönös elfogadás.
Az ilyen kapcsolat nem azért működik, mert betölti a másik „hiányzó részét,” hanem mert két teljes ember egymás mellett képes növekedni és fejlődni.

Ez a fajta ragaszkodásmentes, tudatos lét az élet minden pillanatában megmutatja az értékét. Ha képesek vagyunk önmagunkat teljessé formálni, akkor minden, amit teszünk, kapcsolatainkban is tükröződni fog, és egyre közelebb kerülünk egy valóban szabad, feltétel nélküli élethez.

A belső teljesség elérése nem csupán az értelmi megértésből fakad, hanem abból a mélyebb tudatosságból, amely áthatja a gondolatainkat, érzéseinket és cselekedeteinket. Ez az út nem más, mint az önmagunkkal való kapcsolatunk kiteljesedése, és ez a kapcsolat teremt meg mindent, amire valóban szükségünk