Sukha – a boldogság, ami a hozzáálláson múlik.

A covid előtt voltam utoljára olyan moziban, ami nem művészmozi.
Arra is emlékszem, hogy a Bosszúállók: Végjátékot néztük meg.
Aztán jött a járvány, és vele együtt egy csendesebb, befelé forduló időszak.
Ez volt az az idő, amikor elkezdtem mélyebben foglalkozni a buddhizmussal.
Nem hangosan, nem látványosan, csak lassan, lépésről lépésre átformálva mindazt, amit a világról és önmagamról gondoltam.

Öt év visszanézve sok idő, és néha úgy érzem, ezalatt az öt év alatt leéltünk több tucat életet.
Ennek az öt évnek köszönhetem azt, hogy öt év után egy olyan filmre esett a választásunk, amit a Dalai Láma ihletett.
Az egyik legkedvesebb barátommal nézhettem meg ezt a filmet, akit ennek az öt évnek köszönhetek, amit a Dharmaralnak köszönhetek.

Nagyon kevés lenne tőlem annyit mondani, hogy jó film volt, nézzétek meg, világosodjatok meg, induljatok tovább az úton.
Megállja a helyét ez a végső konklúzió, ha nem olvasnál tovább, de öt év után én ma már egy hétköznapi moziélmény mögött is igyekszem meglátni a saját történetem rétegeit.
Igyekszem tisztán és tudatosan jelen lenni, és ez már önmagában gyakorlás.

A plázába szombat este megérkezve a mozihoz már lenyűgöző volt látni, milyen sokakhoz elért ez a film, leginkább ez érintett meg.
Olyan sokféle ember ült bent: gyerekektől az egészen idősebb emberekig.
És hálát éreztem, hogy a részese lehetek ennek, és annak is, hogy megoszthatom ezt az élményt csendesen, ismeretlen emberekkel.
Annak az élményét, hogy betekintést nyerhet a világ a Tanba, kicsit mainstream formában, mert így válik fogyaszthatóvá. És 2025-ben ez így van rendjén.

Nem spoilerezek, de olyan erős impulzussal indult a film, amiért később a barátom is hálás lett, hogy a negyedik sorba foglaltuk a helyet. Már ezért is megéri elmenni, nézd meg.
Egy kis spoiler: azt mondta, olyan volt, mintha az órámra lépett volna be.
Ez nem nekem szólt, ez az útnak szólt, amit közösen, gondosan ápoltunk szeretettel és együttérzéssel az elmúlt évek alatt.

Megkérdeztem tőle, hogy tetszett neki. Csak annyit mondott:
„Ezekről már beszéltünk.”

Ebben a mondatban sokkal több volt, mint egy visszajelzés.
Benne volt az elmúlt öt évem identitásváltása, az út, amely során lassan azzá váltam, amivel ma a legtöbb időt töltöm: a gyakorlás, a figyelem, a tudatosság és az együttérzés keresésévé.

 És hogy megtudtam-e a filmből, hogyan lehet boldognak lenni?

Tudom, hogy ez maga a Dharma rendjének működése hétköznapi formában,
ahol a boldogság keresése nem kolostorban, nem elvonuláson, nem tanító és tanítvány szerepében, hanem egy egyszerű moziteremben, popcorn és csend közé szorítva kezdődik.

Ma már tudom, hogy ez a tiszta mudita, az együttöröm gyakorlása.
Az a fajta öröm, amikor nem az a fontos, hogy én mit kapok, hanem hogy mások is találkoznak valamivel, ami talán egy porszemnyit könnyebb életet ad nekik.

Öt év után megtanultam, hogy a Dharma annyi arcú, ahány lélek hallja
Sokáig azt hittem, a dharma annyit jelent: életút.
Ez az a szó, amit megtanítanak, lefordítanak, rendszerbe helyeznek.

De most, évek gyakorlása, tanulása és több száz emberrel megtett út után látom már tisztábban, hogy a dharma nem tanítás, hanem a rend, ami megtartja a világot.
Nem egyetlen irány, hanem a tisztaság, amellyel jelen vagyunk benne.
Mindenkinek másként szólal meg.
Az elmúlt két évben több száz ember arcán láttam, hogyan hallják másképp ugyanazt.
Volt, aki sírt, volt, aki nevetett.
Volt, aki elutasította a tanítást, és volt, aki megnyílt.
Volt, aki menekült tőle, mert túl közel vitte a saját árnyékához, és volt, aki kapaszkodót talált benne, mert minden más bizonytalan volt a jelenében.
Láttam, ahogy a szemekben oldódik a feszültség, ahogy valaki először meri kimondani, amit addig csak érzett, és ahogy másokban a csend vált a válasszá.

Volt, amikor elfordultak tőlem, be se engedtek. De minden ölelésre emlékszem és jelen voltam benne.
Ezekben a pillanatokban nem tanítás történt, hanem találkozás, önmagunkkal.
Az a fajta megértés született meg, amit a pszichológia felismerésnek hív, a buddhizmus pedig egyszerűen csak ébredésnek.

Mert a dharma soha nem vész el, csak várja, hogy felismerjék.

A Dalai Láma szavai is csak most találtak meg igazán:
„A vallásom nagyon egyszerű. A vallásom a kedvesség.”
„Nem különleges vagyok. Csak egy egyszerű szerzetes, aki az együttérzést gyakorolja.”
„A szenvedés mindenkinek mást jelent.”

Ezekben a mondatokban ott van minden, amit az út tanít: hogy az együttérzés a vallás fölött áll,
hogy a valódi bölcsesség csendben van, és hogy a fájdalom nem rangsorolható, csak megérthető.

Nem mindig könnyű az élet.
Néha eltévedünk, és belefeledkezünk a külső körülmények által keltett szorongásba, félelembe, kétségbe, vágyba, hiányba.
De mindig a mi kezünkben van a döntés, hogy megvizsgáljuk-e mindezt kívülről,
és a jól-létet választjuk-e.
Ez a sukha a „jól-lét”, amely belülről fakad, és nem függ a külső körülményektől.

A hozzáállásunk formálja a világunkat.
Mindannyian eldönthetjük, minek a részesei akarunk lenni:
a múltnak, a régi mintáknak, amelyek újra és újra pörgetnek bennünket a félelemben, a hiányban, a kétségben, vagy annak az áramlásnak, amely elfogadással és együttérzéssel körülölel mindent.

Talán a boldogság nem a cél, hanem döntés, hogy bízunk a folyamatban
Hogy az élet nem ellenünk, hanem értünk történik, még akkor is, ha épp nem értjük hogyan.
Ez a változás nem könnyű, de el kell kezdeni.
Mert amikor tízmillió ember egyszerre mondja ki, hogy „egyedül kevés vagyok”,
akkor megszületik valami közös: az együttérzés tere, ahol senki sincs egyedül.

És te?
Téged most mi tesz igazán boldoggá?

Namo Buddhaya,
Reni