A mulandóság (Anicca) a világegyetem törvénye. 

Az élet folyamatos változásban van; a mulandóság törvénye szerint minden folyamatosan változik, semmi sem állandó.
Ez a törvény arra tanít, hogy minden, ami keletkezik, az el is múlik. Legyen az egy kapcsolódás, egy vágy, vagy akár egy érzelmi állapot. 
A szenvedés abból fakad, hogy ragaszkodunk a múlandó dolgokhoz.

Félünk újra kezdeni, és amikor visszatekintünk nem látjuk, hogy hányszor is kezdtük már újra. 
Félelemmel tölt el minket az idő múlása, közben a jelent nem értékeljük eléggé.
Pedig a mulandóság nem ellenségünk – éppen ellenkezőleg. Az élet vigasza éppen ebben rejlik: minden változás magában hordozza egy új kezdet lehetőségét. 
Az újrakezdés nem vereség, hanem egy mérföldkő, amely segít felismernünk, hogy mennyit fejlődtünk.

Mit tanít a mulandóság?
A mulandóság a csendet tanítja. 

Segít elfogadni az élet egyszerűségét, és megmutatja, hogy ne féljünk újrakezdeni, mert az újrakezdés maga az élet. 
Minden, ami elmúlik, helyet teremt valami újnak.
Fáj, hogy az idő múlásával elvesznek életünk pillanatai, és az érzések, amelyek egykor meghatároztak, lassan elkopnak.
Fáj, amikor beleragadunk egy olyan helyzetbe, amely megfoszt minket a kiteljesedés lehetőségétől.
Ez a kettősség – a múlandóság és az újrakezdés ígérete – gyakran félelemmel tölt el.
Mert az újrakezdés nemcsak szabadság, hanem kockázat is, amely szembesít a múlt fájdalmaival és az ismeretlen jövő bizonytalanságával.

Fel kell ismernünk, hogy ezekre a változásokra csak mi magunk tudunk hatással lenni.
Az első lépés, hogy elfogadjuk: minden változik, és ebben a változásban mindig ott rejlik az újrakezdés lehetősége.
Hogyan kezdhetjük el?
Kezdjük azzal, hogy szeretettel fordulunk önmagunk felé – elfogadjuk a hibáinkat és gyengeségeinket, mert csak így tudunk igazán fejlődni.
Ezután figyeljünk a környezetünkre: legyünk jelen azoknak, akik mellettünk állnak, és teremtsünk harmóniát a kapcsolatainkban.
Végül, de nem utolsósorban, alakítsunk ki egy mély hálát az életünk iránt, úgy, ahogy van – a nehézségekkel és a szépségekkel együtt.
Minden apró lépés, amit szeretettel és elfogadással teszünk, közelebb visz a teljességhez és a belső szabadsághoz.

Az újrakezdés sosem a materiális dolgok elengedéséről szól, hanem arról, hogy ott kellett hagyni valamit, amit már jól ismerünk.
Az ismeretlentől való félelem természetes, de minden újrakezdés teret ad a növekedésnek. 

Amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom a megszokott hétköznapi életemet, és utazni fogok, nehéz volt szembesülni azzal, hogy mindenki más marad. 
Elengedtem annak a félelmét, hogy akik itt maradnak elfelejtenek engem vagy kevésbé fognak szeretni. 
Elengedtem annak a félelmét, hogy nem lesz biztos jövedelmem, elengedtem azt a gondolatot, hogy nem leszek elég sikeres. 
Hamarosan megismertem új embereket, és felfedeztem egy teljesen más életformát. 
Az új környezet új lehetőségeket hozott: tanulást, növekedést és kapcsolatokat, amelyek gazdagították az életemet és megtöltötték szeretettel.

Ma már nem félek a változástól, az öregedéstől vagy a mulandóságtól. Én tényleg hiszem, hogy minden újrakezdés lehetőséget hordoz magában – új energiát, új tanulságokat, új szeretetet.

Manapság minden az elengedésről – szól. Mainstream lett. 
“Engedd el. Lépj tovább!” – mondják a “guruk”.

De ezek a szavak elég gyakran üresen hangzanak, valódi gyakorlat és megértés nélkül. Hiszen ez nem megy egyről a kettőre, ez egy folyamat és ehhez a folyamathoz elköteleződés kell. Először is önmagam irányába.
Szeretem magam és elég jó vagyok magamhoz, hogy megtaláljam önmagam a változás folyamatában.

A buddhizmus szerint az egyik legértékesebb tudás az elengedés.  
Az, hogy amit ragaszkodás nélkül képesek vagyunk elengedni, valójában meghatározza a belső szabadságunkat.  
Az elengedés nem közömbösség vagy tagadás, hanem mély megértés és elfogadás, amely belső békéhez vezet.
Akkor tudunk valójában elengedni, ha a szeretet amely bennünk lakozik, tiszta és feltétel nélküli. 
Az elengedés nem egyszerűen a lemondás vagy a távolságtartás, hanem egy aktív, szeretetteljes folyamat, amelyben elfogadjuk a dolgok természetes változását anélkül, hogy birtokolni vagy irányítani akarnánk őket.
Az, hogy a szeretet tiszta és feltétel nélküli, valóban kulcsfontosságú.
Ez a szeretet teszi lehetővé, hogy az elengedés ne fájdalmas veszteségként, hanem egy belső békéhez vezető útként jelenjen meg.
Amikor így szeretünk, az elengedés már nem az elválásról szól, hanem egy mélyebb kapcsolódásról – önmagunkkal, az élet áramlásával és a világ rendjével.

Létezik egy szeretet, amely túlmutat mindenen – az egyetemes szeretet. 
Ez az a mély igazság, amely nemcsak a buddhizmus tanításaiban, hanem az univerzális emberi tapasztalatokban is gyökeret ver.
A szeretet nem vár viszonzást, nem birtokol, és nem követel. 
A tiszta szeretet az, amikor adunk, anélkül, hogy bármit várnánk cserébe. Ez az önzetlenség nemcsak a másik embert szabadítja fel, hanem minket is.

Ma a szeretetem nem várja el, hogy viszonozzák, és nem esik rosszul, ha az érdeklődés nem kölcsönös. A lélegzetem segít a jelenben maradni. Amikor mély érzelmekkel találkozom, a légzésem nyugtat meg, és megtart a jelen pillanatában.
Tudom, hogy a szeretet sosem múlik el – csak átalakul. Azt a szeretetet, amit nem viszonoznak, más formákban kapom vissza: egy őszinte beszélgetésben, egy kedves mosolyban, egy dalban, ami megérintette a lelkemet, egy jó könyvben, ami inspirál, vagy a csendben, amely teret alkot bennem.

A buddhizmus tanítása szerint a szeretet gyakorlása az együttérzéssel és a ragaszkodás nélküli törődéssel kapcsolódik.
Ha szeretünk, nem az a cél, hogy elismerést vagy viszonzást kapjunk, hanem hogy tisztán és szabadon adjunk. Ez az igazi szabadság.

A szeretet örök törvénye: adni és nem birtokolni.

A buddhizmusban a szeretet nem arról szól, hogy birtokolni akarunk valakit, vagy hogy elvárjuk, hogy szeressenek minket. A tiszta szeretet nem akar semmit. Nem birtokol, nem követel. Csak létezik, megérint, majd tovább áramlik. 
Az élet körforgását az abszolút szeretet határozza meg. Az adás és elengedés tanítása megtanít minket arra, hogy a szeretet, amelyet adunk, mindig visszatér – talán nem ugyanonnan, ahová küldtük, de más formában, más helyen.

Nehézzé válik a szívem, ha el kell engednem valakit, akit mélyen megszerettem. 
De tudom, hogy az útjaink nem vezetnek ugyanabba az irányba. Megöleltem, letöröltem a könnyeit, és elfogadom, hogy a bennem lévő szeretet nem hozzá kapcsolódik tovább.
Pár éve még ragaszkodtam volna az illúzióhoz, hogy megmenthetek valakit, még akkor is, ha nem akarja. 

Ma már tudom, hogy nem kell senkit megmentenem és nem is tudok. 

Az én gyakorlatom középpontjában már nem keresem az érzelmi csúcsokat vagy mélységeket. Nem kapaszkodom a boldogság pillanataiba, és nem hagyom, hogy a fájdalom magával sodorjon. Az élet hullámai között csendesen úszom – nem közömbösen, hanem belső békével.
Amikor visszatekintek, látom, hogy mennyit fejlődtem. Egyre kevesebb dologhoz ragaszkodom, és egyre tisztábbá válik a szeretet bennem.
Nem félek elengedni, és attól sem, hogy elmúlik az, ami most, a jelenben teljesnek érzem önmagamban.
Nem félek újrakezdeni, és meghúzom a határát annak is, hogy meddig maradjak egy olyan pillanatban, amely csupán illúzió.
Az idő múlik, és hálás vagyok érte – hálás vagyok, mert visszatekintve a nehéz pillanatokra, látom a piros zászlókat a mérföldköveken, amelyek tanítottak és vezettek. Szeretem magam, és a tükörbe nézve hálával látom édesanyám gyönyörű arcának vonásait saját arcomon.
Ez emlékeztet arra, hogy minden, ami volt, és minden, ami lesz, bennem él tovább.

Nem vagyok Buddha, és nem a megvilágosodás trónján ülök. Én is ember vagyok, akinek az útja tele van tanulással, hibákkal és újrakezdésekkel.
Az én utam az, hogy veletek együtt haladjak, hogy megosszam azokat a tapasztalatokat, amelyek talán nektek is hasznosak lehetnek.

Félünk újrakezdeni, mert úgy érezzük, túl sok időt pazaroltunk már el.
De közben hagyjuk, hogy az idő tovább múljon, mintha az nem is lenne múlandó.
Fájdalmasan ragaszkodunk a szeretethez, pedig a tiszta szeretet nem kér semmit, csak létezik és áramlik.
Folyton a múltban élünk, és úgy érezzük, nincsen elég erőnk, pedig a leggyengébb pillanatainkból is mindig talpra álltunk.
Félelemmel tölt el, hogy a jövőben nem leszünk elég sikeresek, de kételkedéssel pazaroljuk el az időt, cselekvés helyett.

Ez a mulandóság paradoxonja.
Az út csak akkor tárul fel, ha elindulunk rajta, bármilyen félelmet is hordozunk.
A szeretet és az elfogadás nem kívülről érkezik, hanem bennünk születik.
Az idő múlik, de minden pillanat lehetőséget ad arra, hogy újrakezdjük – önmagunkkal, a világunkkal és az életünkkel.

 

„Némaság a hang helyett.
De a némaság mi helyett?”

(Tandori: Koan III.)

 

Hari OM TAT SAT
Reni