A hegy hívása – Út az Everest Base Camphez és önmagadhoz

Néhány gondolat Nepáli utazásunkhoz.
Főképpen azért, mert ez az utolsó hét, amikor még lehet rá jelentkezni.
Több barátunk, utasunk, ismerősünk mondta, hogy majd jövőre velünk tart, hiszen mennyire izgalmas, és milyen régi vágyuk ez az út.
Én pedig néztem kerek szemekkel, hogy ez most nem az az utazás, amit megismétlünk. Hiszen ez tényleg nem csak egy utazás, nem egy tábor.

Olyan sok mindent jelent számomra, hogy útnak indulunk, és félúton meg is érkezünk, pedig még el sem indultunk, hogy ismét tollat (billentyűzetet) ragadtam, hogy írjak arról, mit is jelent Nepál, az Everest.

Harmadjára indulunk útnak. Az első alkalommal, amikor elindultunk volna, beütött a Covid, másodjára pedig baleset ért, és elszakadt a bokaszalagom.
Harmadjára pedig évekkel később, megszerveztem én, hogy minden tapasztalatom még több tapasztalást eredményezzen.

Mi, emberek hajlamosak vagyunk folyton a múltat idealizálni, mégis az akkor ott egy ugyanolyan létállapot volt, mint most ez a jelen pillanata.
Ugyanúgy voltál elégedetlen, teljes, boldogtalan, boldog, magányos, szeretetteljes, és sosem érezted azt, hogy most vagy a csúcson, ez az életed peakje.
Az élet áramlik, egyszer fent, egyszer lent, de meg kell tanulnod azt, hogy a mélységek nem húzhatnak le a mélybe, ahol nincs levegő és minden sötét, és fent, magasan pedig nem ragadhatsz bele abba az illúzióba, hogy minden tökéletes.
Igenis létezik a klisés arany középút, ahol maga az út a cél, és ez válik a peak-ké.

Fizikai bakancslista-tétel számomra, kislánykorom óta ide készülök, és régóta érzem, hogy ez egy óriási belső lehetőség, „A HEGY” megmászása, ahol a testem és az elmém egyaránt próbára tétetik, és ahol végre feljuthatok arra a magaslatra, ahonnan leláthatok magamra, a szenvedéseinkre, a világra.
Öt évvel ezelőtt nem így indultam volna útnak, de ma már szenvedés nélkül, tiszta éberséggel és távolságtartással teszem mindezt.

Az EBC-re, a hegyek közé, a Khumbu-völgybe, a világ legmagasabb hegyláncai közé indulunk, a fizikai mászás során, ahol az elme is „felkapaszkodik”.
Sokan írják, és sok személyes beszámolóban jelenik meg, hogy az EBC-trek során az ember belül is átalakul: a fáradtság, a magaslati levegőhiány, a végtelen lépések, a magányos éjszakák, a sherpa-kultúra, a kolostorok, imazászlók, sztúpák mind-mind belsőmunkát és belátást ébresztenek.

Nem ritka, hogy emberek ott élik át a „felszabadult nézőpontot”: látják lent a saját régi félelmeiket, ragaszkodásaikat, a világ káoszát, de már nem ragadnak bele, mert a magaslat megváltoztatja a perspektívát.

Az út során viszont a saját testünk és elménk válik a tanítóvá: minden lépésnél megfigyelhetjük a vágyat, hogy mindig siettetjük a dolgokat a „mikor érek már oda?” elvével. Szembesülünk a félelemmel, hogy nem hiszünk mindig eléggé magunkban a „bírni fogom a magaslatot?” gondolatával.
Megjelenhet a harag, amikor nem vagyunk képesek kívülről megtekinteni az ok-okozat folyamatát, és belátni, hogy fájnia ér, és ér megpihenni, ha fáradtak vagyunk.
És felszabadító út az, amikor fokozatosan elengedhetjük ezeket.

Ez pontosan az az út, ahol az éberség (appamāda) űzi el a nemtörődömséget, és onnan fent már asoko (szenvedés nélküli) vagy.

A Khumbu régió ráadásul mélyen buddhista: sherpa közösségek, kolostorok (pl. Tengboche, Thame, Khunde), imazászlók, mani kövek, reggeli kántálások – mind-mind emlékeztetnek a Dhammára, és erősen felhívják a figyelmet arra, hogy mi is a tied.
Sok trekker számol be arról, hogy ott meditálva, egy sztúpa mellett ülve vagy csak a hegyeket nézve jön rá valami mélyre: a mulandóságra (anicca – minden lépés elmúlik), a szenvedésre (dukkha – a test fájdalmában is ott van), az én-nélküliségre (anattā – ki az, aki „felmegy”?).

Pontosan ezt ígéri ez az út is: megközelíteni önmagad és onnan nézni a világot együttérzően, de szabadon. Ez a trekk nem csak fizikai kihívás, hanem gyakorlat: egy élő vipassanā-, mettā- és appamāda-edzés.

Ez hatalmas vállalás, igen, de pont ezért lehetőség a felébredésre. Sokan, akik ott jártak, azt mondják utána: „nem a Base Camp a csúcs, hanem az, ami bennem megváltozott.”

Ezért indulunk útnak. Most az egyszer.
Én már most érzem ezt a hívást, ez maga a Dhamma működése.

Kívánom, hogy indulj útnak, ha érzed a hívást. Higgy a saját erődben. Sok erőt, éberséget és békét kívánok neked az útra, a hegycsúcs már vár rád, de a valódi kilátás belül nyílik meg.

Ha most érzed a hívást, akkor tarts velünk, hiszen egy szuper csapattal vágunk neki az útnak, ami garantáltan megváltoztat mindent.

Ui.: Itt hagyom a saját fordításom a Dhammapadából, amely mindig ezt az Utat helyezte fókuszba bennem

Ahogyan a hegycsúcsról letekintő ember
látja a lent élőket,
úgy az éber bölcs,
amikor elhagyja a nemtörődömséget
és feljut a bölcsesség tornyába,
látja a szenvedő, tudatlan tömeget –
maga azonban szenvedés nélküli marad.

Namo Buddhaya,
Reni